Mindannyian tapasztaljuk azt, hogy nemcsak azok szorulnak vigasztalásra, akik most gyászolnak, hanem bizonyos értelemben a legtöbben vigasztalásra szoruló emberek vagyunk. Az a szó, hogy vigasztalás, azt jelenti: bátorítás, biztatás. A vigasztalással, reménységet öntünk valakibe vagy adunk annak, aki elcsüggedt és szomorú. A vigasztalásunkkal, szeretettel próbáljuk felemelni a lelkét, hogy nézzen előre, tekintsen felfelé, lásson messzebb, és vegye észre a láthatókon túl, a láthatatlant is. Már ebben az évben is sok szerettünktől kellett elbúcsúznunk ahogyan az elmúlt esztendőben is, és ha rájuk gondolunk összeszorul a szívünk. Lehet, hogy nincs közöttük vérrokonunk, de többen vannak, akiket megszerettünk az évek, évtizedek alatt, és közel kerültünk egymáshoz. Sok szép, és sok nehéz órát megosztottunk, vagy gondokat megéltünk közösen. Olyan is volt, hogy többször imádkoztunk együtt. Talán ezért van, hogy újra és újra, mindannyian vigasztalásra, bátorításra, biztatásra szoruló emberek vagyunk. Elsősorban az élő Isten vigasztal minket, de biztos, hogy Istenen kívül is van vagy vannak olyan emberek, akik reménységet, vigasztalást adnak nekünk. - Tobit így kezdte élete történetét: „Én, Tobit egész életemben igaz úton jártam, és a jót tettem. Pünkösdkor, a mi ünnepünkön, amely a hetek ünnepe, nagy lakoma volt nálunk. Asztalhoz ültem, hogy étkezzem. Ekkor azt mondtam fiamnak, Tóbiásnak: „Menj, és ha nélkülözőkre akadsz testvéreink között, akiket idehurcoltak Ninivébe és akik hűségesek maradtak az Úrhoz egész szívükkel, azokat hozd ide, hogy velem étkezzenek. Én pedig megvárlak, fiam, amíg visszatérsz.” Tóbiás el is ment, hogy szegényeket keressen a testvérek között. Amikor visszajött, így szólt: „Atyám!” „Hallgatlak, fiam” – feleltem neki. Ő így folytatta: „Valakit megöltek a mieink közül, megfojtották, aztán odadobták a piactérre, és még most is ott fekszik.” Erre otthagytam az ételt, anélkül hogy megkóstoltam volna. Elindultam, és elhoztam azt az embert a térről. Bevittem egy házba, hogy majd napnyugta után eltemessem. Eszembe jutott, amit Ámosz próféta Bételben mondott: „Ünnepeitek gyászra fordulnak, és ujjongó dalaitok siratóénekké változnak.” Sírva fakadtam. Napnyugta után elmentem, sírt ástam, és eltemettem a halottat. A szomszédok kicsúfoltak, és azt mondták: „Ez az ember már megint nem fél, pedig ilyen dolog miatt egyszer már halálra keresték! Akkor elmenekült, és lám most megint temeti a halottakat!” A temetés után még éjszaka megfürödtem (mivel tisztátalanná lettem), kimentem az udvarra, lefeküdtem a fal tövébe, és elaludtam. (Tób 1, 3; 2, 1a – 8 ) Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat, és majd mindannyiunkat feltámaszt. Nyugodjon meg a szívünk, és a lelkünkben legyen erős a hit, a remény, és a szeretet! Legyen Isten irgalma, Jézus feltámadása, a Szentlélek vezetése, és a felebarátaink szeretete vigasz számunkra! Kívánom, hogy tapasztaljuk meg mindannyian, hogy Istennel, a szeretettel, hittel, reménnyel és vigasztalással egészen másként lehet élni! Akkor még a legnagyobb, a legnehezebb körülmények között is, lesz vigasztalásunk.