A jogos felháborodás azt a képességet jelenti, hogy haragra gyúlunk, amikor annak helye van. Ha azt látjuk, hogy emberekkel rosszul bánnak, és ez nem zavar, akkor vagy tagadásban vagyunk, vagy hiányzik belőlünk az együttérzés. Isten a haragot arra tervezte, hogy cselekvésre késztessen bennünket. A Biblia azt mondja: „Isten… mindennap haragszik a gonoszokra” (Zsoltárok 7:11 NKJV); haragja cselekvésre készteti az emberek gonoszsága ellen. Amikor Jézus látta, hogy Atyja házát megszentségtelenítették, haragja arra indította, hogy ostort ragadjon, felborítsa a pénzváltók asztalait és kiűzze a pénzváltókat. Cselekedetét ez motiválta: „a te házad iránt érzett féltő szeretet emészt engem”(János 2:17). Nem maradhatott tétlen, nem alkudhatott meg. A világnak szüksége van olyan emberekre, akik készek cselekedni, amikor a gyengéket és sebezhetőket kihasználják.

Az indulatos természet azonban nem az istenfélő élet gyümölcse. Az ilyen haragot bűnös természetünk diktálja. Hasonlóan Bálámhoz, aki haragra gerjedt, amikor kénytelen volt szembesülni az igazsággal és büszkesége sérült (ld. 4Mózes 22:29). Vagy mint Kain, aki féltékeny volt, mert testvére áldozatát elfogadta Isten, az övét pedig nem (ld. 1Mózes 4:3–7). Mi is könnyen neheztelni kezdünk, ha úgy tűnik, hogy más áldottabb, mint mi! Vagy mint Hámán, akit annyira feldühített, hogy Mordokaj nem hajolt meg előtte (ld. Eszter 3:1–6), mi is önző módon arra vágyunk, hogy minden a kedvünk szerint történjen. Vagy mint Saul király, aki irigy volt Dávid népszerűségére (ld. 1Sámuel 18:8), mi is féltékenyek leszünk, ha valaki többet ér el, mint mi. Vagy mint Aháb király, aki nem akarta hallani az igazságot (ld. 1Királyok 22:15–27), mi sem vagyunk hajlandóak szembenézni bűnös útjainkkal és kudarcainkkal. A Biblia így figyelmeztet: „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek” (Efezus 4:26–27).