Kevesen vannak közöttünk, akik életükben valaha is egyszerre voltak az éhhalál küszöbén és ugyanakkor még külön személyes halálos veszedelemben is. - Az elmúlt napok világszerte sok változást hoztak. A nagy meleg, a mindenünnen felénk áradó veszélyek, a sok eső, árvizek, a sárlavinák sokasága, a nagy viharok, bennünket is elérhettek volna, mint az a vihar ott a Genezáreti - tavon a tanítványokat. Mit érezhettek ott a tanítványok? Megtudjuk az Evangéliumból: - „Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken.” ( Mt 14,22 – 36 ) - - A tanítványok nagyon jól kiismerik magukat, hiszen itt keresték még nemrég a kenyerüket. Biztosan kerültek már viharba, tudják, mit kell olyankor tenni. Azonban most olyan ellenszél támadt, hogy ők se tudtak mit kezdeni vele. Féltek és egyedül voltak. Jézus ugyanis a parton maradt, csak őket küldte a túlsó partra. Miért? Mert meg akarta tanítani őket arra, hogy hiába van tudásuk, ismeretük valamiről, ha Ő nincs velük, egyedül kevesek az élet viharaiban. - Jézus nagyon jól tudta, hogy mi vár ott a tanítványokra. Tudta, hogy jön egy próbatétel, ami a hitüket mélyen fogja érinteni, és megfog mutatkozni, milyen hit is van ott a lelkük mélyén. - Most nem fogjuk túlélni, mind odaveszünk! - Lehet, hogy éreztünk hasonlóan mi is már az életünkben, az elmúlt napokban, vagy talán ma is? Amikor azt éreztük, olyan vihar támad ránk kívülről, amivel nem biztos, hogy meg tudunk küzdeni, vagy mikor azt éreztük, egyedül vagyunk, már senkire se számíthatunk. - Felkiálthatunk Ady Endre, a költő szavaival: … „Zavart, beteg, megtört a lelkem, / Ezer fájó sebet kapott.” (Ady Endre: A múltért) - - De, miért hagyja eddig Jézus magukra a tanítványokat? Mert szereti őket, és minket is annyira, hogy tanítani és nevelni akar. - Miközben pedig háborog a lelkünk, megjelenik Jézus! - „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” - Ahogyan akkor, Jézus sem hagyta elveszni Pétert. Minket sem fog elhagyni. Még akkor sem amikor a hitben, az életünkben, sokadjára is kudarcot vallunk. Jézus még ekkor is utánunk nyúl. - - Ha a hullámhegyek, hullámvölgyek vagy viharok csapnak is ránk, ne engedjük, hogy elvonják a figyelmünket Jézusról. - Testvérek! Soha ne kételkedjünk Istenben. Higgyük el azt, hogy Isten jó, szeret, gondoskodik rólunk, és mindent értünk, és miattunk cselekszik, és enged meg.