OTTHAGYTA A KORSÓT
Alapige: Jn 4,28-30

"Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: “Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?” Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá

Imádkozzunk!

Köszönjük, hogy minket hívsz most magadhoz. Köszönjük, hogy itt vagy, és ezt nem mi találtuk ki a magunk bátorítására, hanem te ígérted meg, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek a te nevedben, ott vagy közöttük. Segíts ezt hinnünk és engedd tapasztalnunk is.

Kérünk, te szólíts meg minket az emberi szavakon keresztül. Vedd el a fáradtságunkat, szétszórtságunkat, önhittségünket vagy félelmeinket. Segíts el minket egyre helyesebb Isten-ismeretre és önismeretre. Engedd látnunk, hogy mink nincs. Engedd komolyan vennünk, hogy azt kínálod, amire leginkább szükségünk van, és adj nekünk bátorságot a hithez.

Olyan sok rejtett büszkeség van még bennünk, Urunk. Még mindig azt gondoljuk néha, hogy megoldjuk mi magunk is az életünket. Segíts most komolyan venni: nálad nélkül semmit sem cselekedhetünk. De nem is nekünk kell erőlködnünk, mert a legnagyobb ajándékokat ingyen kínálod, a legtöbbet, amit értünk meg kellett tenni, te elvégezted. Dicsőítünk ezért téged.

Kérünk, cselekedj most itt is közöttünk. Kész a szívünk. Bátoríts minket. Ajándékozz meg minket. Szólj hozzánk, és Szentlelkeddel tedd meggyőzővé, személyessé az igét.

Ámen.

Egyszer valaki azt mondta: könnyű volt az akkoriaknak. Az Úr Jézus talán kezet fogott velük vagy a vállukra tette a kezét, vagy megsimogatta őket, de mindenesetre hallották a dobhártyájukon keresztül, hogy mit mond. Bezzeg ma nekünk milyen nehéz!

A vérfolyásos asszony is megérinthette a ruháját és meggyógyult. Erre valaki azt mondta: Jézus ruhája az ige. Az igét megérinteni azt jelenti: komolyan veszem, amit Ő mondott. Ez valóban így van.

A samáriai asszonnyal is ez történt. Komolyan vette, amit Jézus magáról mondott, hogy Ő a Messiás, Ő jött szabadítóul, segítőül. Annyira komolyan vette, hogy ezt személyes meggyőződéseként elkezdte hirdetni másoknak is, és közben — szinte észrevétlenül — meggyógyult az élete. Kicserélődött az egész ember.

Azt nézzük meg ma, mik ennek a folyamatnak a lépései? Mert ami itt a samáriai asszonnyal történt, lényegében ez ismétlődött mindannyiunk életében, akik ezt már tapasztalhattuk, és ezek a lépések várnak mindazokra, akik vágyakoznak igazi megoldásra, de még ez előtt állnak. Öt ilyen lépést ismertem fel ebben a történetben.

Az első ez az egyszerű tény, ami azonban beszédes: Jézus számon tartotta ezt az asszonyt. Másként nem várta volna. Ő tudta, hogy ez az asszony délben jár a kútra. Tudta, hogy milyen megoldatlanságok vannak az életében. Mindent tudott róla. Maga az asszony mondja a falubelieknek is: megmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Mindent tudott róla, és mégis szerette. Ez a “mégis” szeretet az Isten a mentő szeretete. Annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, annak ellenére, hogy nem szeretjük Őt, addig, amíg fel nem fakad ez a szívünkben, annak ellenére, hogy csak káromoljuk vagy közömbösek vagyunk vele szemben, neki nem közömbös a mi földi életünk sem, és az örök sorsunk sem. Ő számon tartja a rászorulókat és azokat, akik Őreá várnak, ha csak titkon a szívük mélyén is.

Mindig megrendít úgy húsvét táján, amikor elolvasom a szenvedéstörténetet. Van annak egy prológusa, amikor Jézus még csak úton van Jeruzsálembe. Ez az utolsó útja a kereszt előtt. Át kell mennie Jerikón is, mert arra vezetett az út. Jerikó legszegényebb és leggazdagabb embere a szíve mélyén Jézus után vágyakozott. Sose találkoztak vele, sohase nem merték volna ezt senkinek megmondani, főleg a leggazdagabb nem merte volna, de olyan szenvedélyes vágy volt bennük, hogy a találkozás során kiderül, milyen feszültség lökte ki, mint egy rugó őket Jézushoz. Vártak Őreá, és tőle vártak segítséget. És Jézus ezt számon tartotta.

Az egyik egy vak koldus volt, Bartimeus, a másik meg a város pénzügyi főosztályának a vezetője, a város legpénzesebb embere, Zákeus. Neki ez teljesen mindegy volt. A döntő szempont volt, hogy mind a kettő szívében ott volt a vágy Jézus után. Zákeus legalább látni szerette volna, és a falevelek közül kikukucskált, hogy ha arra jön el, legalább láthassa. És ennél sokkal többet kapott. Jézus az otthonába ment és új életet adott neki. Bartimeus is arra vágyott, hogy legalább hallja a szavát. Ő meg megláthatta saját szemével, amit Jézus újjáteremtett. A legkisebb hit is vonzza Jézust. De sokszor, amikor még nincs hitünk, a nyomorúságunk is vonzza, ha tőle reméljük a segítséget.

Aki egy kicsit is várja Őt, az meg fogja tapasztalni, hogy Jézus várja őt, mint ahogy itt a kútnál várta ezt az asszonyt. Hadd mondjam most így egyes szám második személyben: egészen bizonyos, hogy téged is vár. Mióta kell várnia? S vajon meddig kell még várnia? És meddig hordozod még mindazt a nyomorúságot, amitől Ő úgy megszabadítana, ahogyan ezt az asszonyt, és azóta nagyon sokunkat megszabadított már.

Várja ott a csendben és megszólítja. Mert így kezdődik a szabadulás, hogy lehessen beszélnie velük. Ez az egyik alapbajunk, hogy nem lehet szót érteni velünk. Sokszor már a párunknak sem, már a gyerekeinknek sem. Nem beszélve a család öregjeiről. Bármit kér-deznek, jön a közhely: mama, hosszú. Aztán nem tud meg belőle semmit. Valami rövidet mondjak el legalább belőle. De nem lehet szót érteni velünk. Rohanunk különböző moz-gólépcsőkön, a legközelebb álló emberek is sokszor ellenkező irányban a mozgólépcsőn, legjobb esetben integetünk. Mintha összetar-toznánk még mindig, de nem lehet szót érteni.

Ezzel az asszonnyal lehetett beszélni. El-gondolkoztam egy kicsit azon, mi lett volna, ha nem válaszol Jézus kérésére? Mert meghökkentő és példátlan, kérés volt, hogy Jézus vizet kért ettől az asszonytól. Nyugodtan meg-ránthatta volna a vállát: bolondokat beszél. Gyorsan megmeríti a korsóját, és már megy is haza, mert az volt a vágya, hogy ne találkozzék senkivel. Ez itt össze-vissza beszél neki, ő ilyennel nem áll szóba. Akkor viszi haza a régi életét, és marad minden a régiben.

Lehet-e beszélnie Jézusnak veled? Beszélhet-e velünk arról, amiről Ő akar beszélni? Vagy mindig a szavába vágunk: Uram, most nem az a fontos, itt most az az aktuális családi probléma, hogy… Az az aktuális is megoldódna, és akkor oldódnék meg, ha vég-re lenne fülünk arra, amit Ő akar mondani. “Ha ismernéd az Isten ajándékát…” — ezzel kezdi. Ajándékot kínál. Nekem nem kell az ajándék, Uram, mert én erről, arról, meg amarról szeretnék tárgyalni. Nem lehet velünk szót érteni. Ezt sokszor még a lelki-gondozói beszélgetések során is mint akadályt le kell győzni. Jó lenne, ha lecsillapítanánk magunkat, vagy kérnénk tőle: Uram, teremts olyan csendet bennem, hogy eljusson a szívemig a te halk és szelíd szavad.

Megszokjuk ennek a világnak a hangforrásait. Sok-sok decibellel bömböl körülöttünk minden. Jézus nem kezd versenyt kiabálni ezekkel. Ő akkor is halk és szelíd szót mond, de annak teremtő ereje van. Csak el kellene, hogy engedjük az értelmünkig is, onnan meg hadd szivárogjon le a szívünkbe, és akkor végezné el a maga munkáját. Mert megható ez a szeretet, ez az előlegezett szeretet, ez a meg nem érdemelt szeretet, ami Jézusnak ebben a csendes várakozásában nyilvánvaló lesz. Így vár minket is, így akar megszólítani ezeken az estéken is, így szólítana meg minden reggel otthon, ha elővennénk a szentírást, így szólít meg sokszor egy ismerős vagy ismeretlen hívő testvéren keresztül. Beszélni akar velünk. Ezzel kezdődik.

Ez az asszony válaszolt neki. Válaszoltunk-e már Jézusnak? Ha azt mondta: kövess engem! — akkor erre az volt-e a válasz, hogy elindultunk utána, vagy azóta is járjuk a magunk útját, és úgy vagyunk, mint az első főnököm három éves kis unokája, aki sokszor az ölembe kéredzkedett, mert érdekesnek találta az írógépet, s mikor nagyapja leveleket diktált s én gépeltem, ott ült és időnként megszólalt. Azt mondta: nagyapa, te mondd meg, hogy mit akarsz, s akkor én azt csinálom, amit én akarok. Ezt nem az iskolában tanulta, ez velünk születik. Ez a bölcsesség már három éves korban ott van az emberben, és olyan sokszor végigkísér minket, és még Istennel szemben is arra vetemedünk, hogy csak mondd meg, mit akarsz, aztán majd eldöntöm, mit csinálok, vagy már eldöntöttem. Csak udvarias vallásos ember vagyok, Uram, úgy hogy téged is megtisztellek azzal, hogy megkérdezem a véleményedet. Ezt a Szentírás Isten-káromlásnak ne-vezi, mert nem tekintjük Istennek azt, akinek ilyeneket mondunk. Lehet-e beszélni velünk?

A második lépés: Jézus leleplezte ennek az asszonynak a múltját. Tegnap is említettem már, tapintatosan, finoman emelte fel a leplet róla. Ő nem lerántja, nem szégyenít meg minket, de a múltat tisztázni kell és a bűnt néven kell nevezni. Tükröt tart mindig elénk: ilyen vagy. “Megmondott nekem min-dent, amit cselekedtem.” Miért kellett megmondani. Mert magunk sem tudjuk már, mi-mindent cselekedtünk. Nemcsak azért, mert egy részét elfelejtjük, a másik részét meg minden módon lenyomjuk a feledés homályába, a tudatalattiba, és onnan csak egy-egy álmunkban tör elő. Nemcsak ezért, hanem azért, mert úgy ködösítünk, hogy már magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi történt, és megszépítjük a múltat mindig.

Azt mondja valaki: én egy kissé színesen szoktam előadni az eseményeket. A megtérése után ezt így fogalmazta: hazudtam. Vagy: nem hallgattam el az illető hibáit sem. Ez a valóságnak megfelelően így hangzik: rágalmaztam. Ez önkéntelen mentegetőzés, védőbeszéd magunk és a bűneink mellett. Át akarjuk menteni azokat, miközben fojtogatnak, mint ezt a szerencsétlen asszonyt is. Ezért jön Jézus segítségül, és felemeli a leplet róla.

Hívd ide a férjedet! Mit mond erre? Van is, meg nincs is. Volt már öt, ez a hatodik nem az, de úgy tűnik, az. Most mi lesz? S el kell hangoznia ennek: nincs férjem! S ez a szó mindenféle értelmében igaz volt az ő esetében. El kell hangoznia az igazságnak. De milyen gyöngéden segít Jézus abban, hogy kimondjam az igazságot. Egyáltalán: lássam, felismerjem, beismerjem, kimondjam. Ott vagyok előtte lelkileg meztelenül: ilyen vagyok, Uram. Néha én is utálom magam. És most mi lesz? Hát mi lett itt? És mindig ez lett, aki Jézusnak nevén nevezte a bűneit: Miközben egyik kezével felemelte a leplet róla, a másikkal már nyújtotta a bűnbocsánat ajándékát. “Mert ha megvalljuk bű-neinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól.”

Ez az asszony bocsánatot nyert. Honnan tudjuk ezt? Több mozzanat elárulja ezt, egy kicsit később szeretnék erről szólni. Egyebek közt az, hogy amikor megy Jézushoz hívogatni, nincsenek gátlásai. Nem úgy megy vissza Sikárban, hogy bocsánatot kérek, hogy vagyok. Meg hogy egy ilyen, — jaj, számra sem merem venni a Messiás nevét. Lehet, hogy az a régi nem merte volna. Az a régi asszony meg sem mert volna nyikkanni ott a többiek előtt, mert tudta volna mi lesz a folytatás. De ez egy másik asszony. Itt újjáteremtésről van szó. Egy egészen másik ember megy vissza ott néhány perc leforgása alatt. Ez mutatja, hogy Jézus Isten és teremtő Isten, és újjáteremtő Isten. Itt nem foltozgatásról van szó, hanem teremtésről. Ehhez mindig ezen a szoros kapun át vezet az út, hogy nincs férjem, hazug vagyok, képmutató vagyok, büszke, hiú, irigy, stb. Óriási kegyelem, ha valaki ezt már látja, és ha ki is mondja. Aki ezt kimondta, bizonyos lehet benne, hogy bocsánatot kapott. Mert miközben egyik kezével feltakarja a leplet, a másikkal nyújtja Jézus a bűnbocsánatot.

Ez ilyen egyszerű? Ezt ilyen egyszerűvé tette Jézus. Neki sokba került. Neki a tiszta, ártatlan, isteni életébe, a vérébe került. De hadd kérdezzek vissza. Ha ilyen egyszerű, akkor miért nem a tiéd ez a bocsánat? Akkor miért kell várni? Akkor mi az akadálya annak, hogy valaki elkezdje sorolni neki néven nevezve mindazt, ami tisztátalan az életében, s utána mindjárt boldogan megköszönje, hogy minderre bocsánatot kapott. Ilyen egyszerű, és mégis olyan nagy akadály a hitetlenségünk. Könyörögjünk Jézus első tanítványaival együtt: növeljed a hitünket!

A harmadik: Jézus kijelenti magát. Láttuk tegnap este részletesen ezt a jelenetet. Ezt most nem ismétlem. Szó van arról, hogy jön majd a Messiás, a Krisztus, aki mindent megmond. Kis szünet, és elhangzik a nagy önkijelentés: Én vagyok az, aki veled beszélek. — Mondtuk: itt kezd munkálkodni a hit. Elhiszi, vagy nem hiszi. Minden ezen múlik, mert csak akkor fogja tudni komolyan venni azt is, hogy bocsánatot kapott a bűneire. Mert bocsánatot csak az Isten adhat. Isten Jézus, vagy nem Isten? Ő az Isten teljhatalmú képviselője, Messiása, vagy nem? Ezen múlik minden a továbbiakra nézve az asszony életében is, meg a mi életünkben is. És ezt csak hittel lehet komolyan venni.

Amikor Jézus egyszer nagyon kemény dolgokat tanított és sokan elhagyták, akkor a tanítványainak feltette ezt a provokatív kérdést: ti is el akartok menni? S akkor Péter egy különös választ adott. Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Aztán utána hirdették is, hogy Ő a Krisztus, az élő Isten Fia. (Jn 6,68-69)

Ez a sorrend megfordíthatatlan: elhittük, megismertük. Aki elhiszi Jézusnak azt, amit magáról mond, azt Ő utána értelmileg is meg-győzi — de csak utána. Nem az én értelmem ítélőszéke dönti el, hogy Ő-e a Krisztus, vagy nem. Ha elhiszem alázatosan, ezzel már dicsőséget adok neki, ezzel elismerem, hogy Ő Isten, vagy feltételezem legalább, akkor Ő meggyőz engem értelmileg is, s akkor megismerem. S menet közben, neki engedelmeskedve egyre jobban megismerem, annyira, hogy meggyőzően tudom másoknak is hirdetni. Ez a sorrend, nem lehet megfordítani.

Itt a velünk született büszkeségünk az akadály. Az a rejtett vagy nyilvánvaló gőg, ami a bűneset óta minden ember szívében ott van, hogy majd én döntöm el, mi igaz, mi ha-mis, mi szép, mi csúnya, mi jó, mi rossz. Ez jelentette azt, amit a Biblia így ír le, hogy az ember szakított a jó és gonosz tudásának a fájáról. Nem a tudás fájáról, hanem azt akarta magának, hogy ő dönti el mi jó és mi gonosz. Ne az Isten döntse el. Vagy azért, mert nem bízom benne, nem hiszek neki, vagy ne szól-jon bele az életembe egyáltalán. Ez az Istentől való elszakadás, ezt nevezi a Biblia bűnnek. Ebből hívogat vissza magához. Ezért mondott Jézus sokszor meghökkentő dolgokat önmagáról. Hiszik, vagy nem hiszik. Aki hiszi, azt Ő utána meg fogja győzni. Számos illusztrációt fog kapni ahhoz, hogy az úgy van. De a hit jár elől, és innen kezdve végig hitben járunk és nem látásban. Majd egyszer eljön a színről színre látás ideje. Addig azon-ban minden azon múlik, hogy igaznak tartjuk-e, amit Ő önmagáról mond?

A negyedik: hinni azt is jelenti, hogy cselekszem, teszem azt, amit elhittem. Senki nem mondta ennek az asszonynak: most pedig hátra arc, irány vissza a faluba és hirdesd ezt másoknak. Nem kell ezt mondani. Erre már a Szentlélek indítja azt, aki hitt. Az már fogja az Isten adását, kapcsolatba kerül vele, az már kezdi tudni, és lépésről-lépésre egyre jobban begyakorolja, hogy mi Isten aka-rata. Neki pedig nagy öröm, ha Isten akara-tát cselekedheti. Ő már nem ellenkezik az Ő akaratával, hanem kéri, hogy felismerje azt és cselekedhesse. Sokszor úgy, hogy észre sem veszi.

Otthagyja a korsóját, megy vissza, és hívogat másokat Jézushoz. Megmozdul a szí-vében a szenvedélyes mentő szeretet mások iránt. A felelősség mások iránt. Nem kerüli már az embereket, hívogatja az embereket Jézushoz. Ő már tudja, hol fakad fel az élő víz. Most már érti, hogy nemcsak H2O-ról van szó. Többről, az életről van itt szó. Gyertek, ha élni akartok. Ő maga az élet forrása. Mindezt egyszerűen, minden póz nélkül, minden félelem nélkül, hogy jaj mit szólnak hozzá, jaj milyen képet vágnak — az az ő dolguk. Az meg az én felelősségem, hogy megmutattam-e nekik az életnek a forrását, ha én már abból merítettem. A hit ebben az engedelmességben szokott folytatódni. És ez egyúttal már azt is jelzi, hogy az ilyen ember használható eszköz lesz Isten kezében. Ezeken keresztül Isten bármit el tud végezni, miközben őket magukat is csiszolgatja, tisztogatja, használja mások javára.

És akivel így szót érthetett Jézus, aki eljutott a bűnvallásig, kimondta neki a bűneit, és hiszi a bűnbocsánatot, aki elhiszi, hogy Jézus az, akinek magát mondja, s akinek Őt a Szentírás elénk tárja, és ez nem marad elmélet, hanem már indul is és cselekszi, az ilyen ember egészen elfelejti a múltját, és valóban egy új szakasz kezdődik az életében. S attól kezdve nem a múltja határozza meg a mindenkori jelenét, hanem a jövője határozza meg azt. Kivé lesz, hova tart, mi mindent ígért neki az ő Megváltója.

Micsoda kötelékek tömegét jelenti az, hogy a múltunk határoz meg, és cipeli magával sok ember a múltját, és nem tud tőle szabadulni, vagy sokszor nem is akar! Micsoda szabadság az, amikor a jövőnk határozza meg: én az vagyok, aki majd leszek az Isten keze munkája nyomán. És ő is úgy néz rám. Amikor Péternek új nevet adott, Péter még a régi volt mindenestől. De ez a névcsere azt jelentette, hogy Jézus nem a Simont látta, hanem azt a Pétert, aki majd kőszikla — erősen vallást tesz róla. Addig még eltelik bizonyos idő, meg lesznek állomások meg visszacsúszások, de mégis olyannak látja már most, amilyen majd lesz. Ezért merhetett ez az asszony elindulni, és Jézusról bizonyságot tenni úgy, hogy nem fékezte a múltja, hogy mindenki tudja, ő milyen. Azt nem tudják még, milyen lett, majd megtudják, de kezdjük el az újat.

Ezt fejezi ki szépen az, amit így olvastunk mai igénkben: Otthagyta a korsóját, elment a városba és Jézushoz hívta az embereket.

Jó lenne, ha most megjelenne lelki sze-meink előtt ez a kép: Jézus ott ül fáradtan a déli hőségben a Jákób kútjánál. Mellette ott áll egy asszony, aki egyik ámulatból a másikba esik, és éppen indul már a falu felé, a kúttól kicsit távolabb meg ott van egy korsó. A forró homokon egy üres korsó. Egy kicsit talán már meg is billent, és senki nem foglalkozik vele. Egészen más céljai vannak most az asszonynak. Egészen mással törődik, mint azzal a korsóval.

Otthagyta a korsóját. Ahhoz, hogy valaki Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa és így az Ő kezében használható eszköz legyen, ahhoz valamit ott kell hagyni. De még szívesebben fogalmazom így: ahhoz mindent ott lehet hagyni, ami ebben visszatartaná az embert. Ez az üres korsó ennek az asszonynak az egész elrontott életét szimbolizálta. Mi mindent jelentett ez? Jelentette neki a munkát, mégpedig a keserves és soha el nem fogyó munkát, a sziszifuszi munkát. A korsó mindig arra emlékeztet: ez az, ami mindig kiürül. Minden áldott nap kiürül, és újra kell menni meríteni. S miközben merítem, már tudom, hogy holnap megint jöhetek, mert biztos, hogy kiürül.

Talán az asszonyok ezt jobban megértik. Fél napot rászán. Kész a finom ebéd vagy vacsora, félóra alatt bekapják, és még csak meg sem köszönik. Tán még elégedetlenek is. Azért örül az ember, hogy bekapták, és tudja, hogy másnap már kezdheti elölről. De jaj, még tanácsot sem adnak, hogy mit vegyek, mit főzzek, hogy ki is jöjjünk, meg meg is elégedjenek. És ennek nincs vég. El van mosogatva, minden ruha megszáradt. Végre most tiszta minden. Üres a szennyesláda. Tiszta a konyha. Meddig? Néhány óra múlva már abban is van, emitt is van megint mit csinálni. Ennyi lenne az élet? Tényleg csak ennyi?! Erre teremtette Isten az embert? Akik Jézussal találkoztak, azok ennél sokkal többet tudnak mondani.

Aztán az az üres korsó a megaláztatásnak, a szégyennek a jelképe is volt. Elindulni mindennap úgy, hogy csak ne találkozzam senkivel. Mert igyekszem ugyan a látszatot fenntartani, hogy van férjem, de én is tudom, hogy ők is tudják, mi a valóság. Azért mégis igyekezzünk valami elfogadható külsőt mutatni, szépíteni a valóságot. De élet ez? Mindennap meg kell tenni azt az utat, amin nem akarok találkozni senkivel. Ha találkozom, most tényleg nem vett észre, vagy nem akar észre venni, most miért nem akar észrevenni — ebből álljon, hogy ezt találgassuk? Ilyen az emberi együttélés?

Az üres korsó jelképe volt a fáradtságnak is. Öt férfinek már hordta a vizet. Mindig az asszonyok feladata volt ez. A nehezét sokszor rájuk hagyjuk. Most hordja a hatodiknak is. Lehet, hogy egyik sem köszönte meg soha.

A szomjúságra is emlékeztet az üres korsó. Lehet, hogy többre vágyott valamikor ez az asszony. Neki is voltak álmai, céljai, vágyai. Azután elszaladt az idő. Azok az álmok már biztos, hogy nem valósulnak meg, valahogy bírjuk ki. Szomjan ne haljunk lehetőleg.
Az üres korsó keret is. Egy keret, ami üres. Meg lehetne tölteni. Lehetne benne friss víz vagy olaj — azt is tároltak korsóban —, vagy méz, vagy gabona — de nincs benne semmi. Otthagyták, ott felejtették. Ilyen volt az ő Jézus nélküli élete.

Milyen különös, hogy Jézus nem a korsójával foglalkozik, hanem vele. Nem a tech-nikáján akar javítani, hogyan lehetne valami elmés szerkezettel, kevesebb fizikai erő árán felhúzni a mély kútból a vizet, hanem őt akarja megtölteni élő vízzel. Miért? Egyrészt azért, mert mondtam, hogy nem foltozgatni akarja az életünket, hanem újjá tenni, másrészt azért, mert nem a kereteinket változtatja meg — legalábbis elsősorban nem —, hanem minket. Csodák-csodája, ugyanolyan keretek között egészen más emberként, egészen másként fogunk élni. Mert egészen más Jézussal menni naponta. A sziszifuszi munka is örömet rejt magában, és egészen más úgy menni, hogy nem vagyok emberkerülő. Bárkivel találkozom, sőt alig várom, hogy valakinek elmondhassam: gyere az élet forrásához. Egészen más a fáradságos munkát vele és neki végezni, és azok iránti szeretettel, akik ha nem mondják is, hogy köszönik, mégis csak jó nekik, hogy vagyok és csinálom. Egészen más úgy élni, hogy nemcsak keretek vannak, gazdag tartalom van. Az ember élete telítődött tartalommal.

Amikor Pál apostol erről ír, egy szép me-taforát használ: a mi kincsünk cserépedények-ben van. Olyan vagyok, mint egy cserépe-dény. Könnyen összetörik és önmagában értéktelen. De van-e benne kincs? Jézus ezt a kin-cset adta oda ennek az asszonynak. Önmagát. Ezt a kincset kínálja nekünk is. S ha egy-szer ez a cserépedény majd összetörik — mert mindannyiunké összetörik —, ez a kincs akkor is megmarad. Túléljük a halálunkat — ezt Ő mondta egy haláleset kapcsán Bethániában: “Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Mert aki hisz Őbenne, abban Ő is él, és Ő nem hal meg. A biológiai halál összetöri a cserépedé-nyemet, de ha kincs van benne, az túléli. Ő ezt a kincset, vagyis önmagát kínálja.

Így lehet aztán egészen másként járni a kútra és vinni a vizet. Mert valószínű, hogy visszament az az asszony előbb-utóbb a korsóért, mert azért vizet hordani akkor is kell. Megmaradnak a régi keretek, a régi feladatok, marad a párja vagy a társa ugyanolyan marad a lakás ugyanolyan kicsi, a szomszédok ugyanolyan hangosak, a harmadikán átvett boríték ugyanolyan vékony vagy közepesen vastag. Marad a betegség. Marad min-den. Marad a főnök, csak éppen mi leszünk mások. Kincs van a cserépedényben! S azért a környezetét is elkezdi változtatni ez a kincs, vagyis a hit által bennünk élő Krisztus.

Ehhez azonban ott kell hagyni az üres korsót, és engedni kell, hogy Ő megtöltsön minket. Kérdezzük meg Jézustól: Uram, nekem mit kellene itt hagynom most nálad? S akit Ő arra indít, kérje Őt: add nekem ezt a kincset. Tölts meg engem, az én nagyon törékeny cserépedényemet, önmagaddal.

Imádkozzunk!

Megváltóm! Egy kérésemet nem vetheted meg nékem: hogy szívem mélyén tégedet hordozhatlak, remélem. És bölcsőd, szállásod leszek, jövel hát, tölts el engemet magaddal, nagy örömmel. (395,5)

Ámen.