2021. június 20. – Évközi 12. vasárnap

Evangélium

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41

Elmélkedés

Észrevenni Isten jelenlétét
Miért kellene hinnem Istenben, végül is mit tett értem? Miért engedi Isten, hogy annyi rossz dolog történjen velem? Miért büntet engem az Isten? Olyan kérdések ezek, amelyeket mindannyian hallhatunk olyanoktól, akikben már nem ég, még csak nem is pislákol a hit lángja, s úgy gondolják, hogy félresikerült életükért Isten a felelős. Pedig, ha egy kicsit magukba néznének, akkor felismerhetnék gyengeségeiket, hibáikat, és talán még azt is felfedeznék, hogy a legrosszabbnak tűnő élethelyzetből is van kiút, amelyet éppen Isten mutat meg. Sajnos vannak, akik nem veszik észre, hogy kétségek, félelmek, bizalmatlanság és bűn nehezíti meg életüket. Volna rá esélyük, hogy hittel, reménnyel és szeretettel éljenek, de ezek az erények mind-mind Istenhez köthetőek, Isten ajándékai. És aki elutasítja Istent, az elutasítja ezeket a lelki javakat és elutasítja a boldogságot. Két út áll tehát minden ember előtt, szabad választási lehetőséggel. Az egyik az élet boldogságához vezet, a másik sehová, valójában zsákutca.
A mai evangéliumban arról olvasunk, hogy az apostolok számára is voltak gyenge pillanatok. Voltak olyan helyzetben, amikor megtapasztalták kicsinységüket, gyengeségüket, emberi tehetetlenségüket. Viharba kerültek a tengeren és eltöltötte őket a félelem, a halálfélelem. Pedig velük volt Mesterük, aki korábban már több lehetetlen helyzetben megmutatta isteni hatalmát. Eltöltötte őket a félelem, mert nem a Mesterre figyeltek, hanem az életüket veszélyeztető természeti erőkre. Eltöltötte őket a félelem, mert megfeledkeztek arról, aki minden helyzetben tud segíteni, s akiben mindenkor bízhatnak. Eltöltötte őket a félelem, mert Jézus nem törődött a veszéllyel, észre sem vette a hatalmas hullámokat és szélvihart, hanem nyugodtan aludt. Az apostolok még nem tanulták meg, hogy jobb Jézussal lenni a viharban, mint nélküle a nyugodt tengeren. Még nem tanulták meg, hogy Jézus közelsége nagyobb biztonságot ad minden másnál.
Miért jó hinni? Mert észrevesszük Isten jelenlétét. Életünk nehéz helyzeteiben azt gondoljuk, hogy egyedül maradtunk, de ez a hitetlenségünkből fakad. Miért jó hinni? Mert akkor észrevesszük, hogy egy hajóban, egy bárkában utazunk Jézussal. Akik úgy döntenek, hogy Jézussal utaznak, átjutnak a túlsó partra. Akik nélküle küzdenek, azok a mélybe süllyednek, és nem jutnak át a túlsó partra. A túlsó part az örök élet. Az út során a legnehezebb állomás az élet vége, de aki hisz a feltámadásban, annak ez valóban a partot érés, a túlsó part elérése.
„Még mindig nincs bennetek hit?” – kérdezi Jézus a tanítványoktól. A hit Istenbe vetett bizalom. És ennek a bizalomnak folyamatosan fejlődnie és növekednie kell. Gyermekként lassanként megtanuljuk legyőzni félelmeinket, hogy ne rettegjünk olyan dolgoktól, melyek valójában nem is fenyegetnek minket, nem is jelentenek veszélyt számunkra, vagy ha valóban veszélyt jelentenek, akkor miként tudjuk elhárítani őket. Gyermekként azt is megtanuljuk, hogy érdemes megbíznunk másokban, s honnan tudható, hogy kiben lehet megbízni. Azt is megtanuljuk, hogy bizonyos helyzetekben fontos az óvatosság, a bizalmatlanság, hogy ne tudjanak csapdába csalni minket. A bizalom mellett a hit is növekedni kezd bennünk. Sokat segít ebben a szülők példája. De a gyermekkor után eljutunk arra a szintre, amikor már mi vagyunk felelősek hitünkért és annak fejlődéséért, erősödéséért.
Az ismeretlen emberektől félünk, kezdetben bizalmatlanok vagyunk velük szemben, de akit megismertünk, abban megbízunk. Ha Isten ismeretlen személy számunkra, akkor persze hogy félünk tőle. Ismerkedj meg vele! Találkozz vele! Legyen a barátod! És akkor majd meg fogsz bízni benne. Az Istennel való személyes kapcsolat a hit egyenes útját jelöli ki számodra.