2019. június 23. – Úrnapja, Krisztus szent teste és vére

Evangélium

Jézus egy magányos helyre vonult apostolaival. A nép megtudta és utána ment. Ő szívesen fogadta őket, és beszélt nekik Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek nála, azokat meggyógyította. 
A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: „Bocsásd el a népet – figyelmeztették –, hogy a környékbeli falvakban és tanyákon szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt elhagyatott helyen vagyunk.” „Ti adjatok nekik enni” – válaszolta. „Csak öt kenyerünk és két halunk van – mondták. – El kellene mennünk, hogy ennivalót vegyünk ennyi népnek.” Mintegy ötezer férfi volt ott. 
Akkor meghagyta tanítványainak: „Telepítsétek le őket ötvenes csoportokban.” Úgy is tettek. Letelepedtek mindnyájan. Jézus pedig kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta azokat. Majd megtörte, s tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek. 
Miután mindnyájan ettek és jóllaktak, még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze. 
Lk 9,11b-17

Elmélkedés

Csoda és titok 
Keresztény életünk jellegzetessége, hogy látni szeretnénk a láthatatlan Istent. Nevezhetjük ellentmondásnak is azt a tényt, hogy a szeretetből nekünk életet ajándékozó Isten rejtve marad számunkra, földi életünk során nem láthatjuk Teremtőnket. Szeretjük őt, életünket neki ajánljuk, másokkal is meg akarjuk őt ismertetni, de ő láthatatlan marad. Hozzá fordulunk imádságainkban, olvassuk üzenetét, tanítását a Szentírásban, érezzük közelségét, de ő láthatatlan marad számunkra. Megtapasztaljuk szeretetét a szentségekben, érezzük kegyelmi segítségét, de ő rejtve marad szemünk elől. 
A vallásos, Istenben hívő és hozzá imádkozó ember számára a teremtés óta élmény, hogy amikor közeledünk Isten világához és be akarunk oda lépni, akkor az emberi bizonyosságok világából ismeretlen területre érünk, ahol már nincsenek világos válaszok, pontosan magyarázható ismeretek, tudományosan igazolható tények. Itt mindig az ismeretlenben tapogatózunk, a következő lépésünket homály fedi, szüntelen és nyugtalan keresés minden gondolatunk és érzésünk. A dolgok irányítása kicsúszik a kezünk közül, csak az marad, hogy bizalommal Istenre hagyatkozunk, engedjük, hogy ő vezessen minket. 
Láthatjuk azt is, hogy folytonos keresésünk nem kétségbeesett és nem reményvesztett, mert Isten jeleket ad számunkra. Ablakokat vagy ajtókat nyit, amelyek az ő világára nyílnak. Jeleiben megmutatkozik cselekvése, megnyilvánul ereje és hatalma, és megvalósul általuk az üdvösség műve. Ilyen jel, s minden bizonnyal a legcsodálatosabb és legtitokzatosabb jel számunkra az Oltáriszentség, amelyben valóságosan jelen van az Úr. A mai napon, Úrnapján, Krisztus valóságos jelenléte áll ünneplésünk középpontjában. Minden szentmisében csodát és titkot ünneplünk. Azt a csodát, hogy a Szentlélek leszállása után a Krisztus személyében cselekvő pap szavára a kenyér az Úr Jézus valóságos testévé, a bor pedig az ő valóságos vérévé változik át. Azt a titkot ünnepeljük, hogy az általunk felajánlott kenyérben és borban valóságosan jelenvalóvá válik Krisztus, hogy lelki szemeinkkel szemlélhessük őt és a szentáldozáskor szívükbe költözzön. Krisztus jelenléte teszi ünneppé a szentmisét. Az ő jelenvalóvá válása teszi lehetővé, hogy egyesüljünk vele. Az ő jelenléte hozza létre mindazok közösségét és egységét, akik részt vesznek a szentmisén. Az ő jelenléte hitelesíti annak igazságát, ami elhangzik az ige liturgiájában. Az ő jelenléte biztosítja számunkra azt, hogy egy szívvel imádkozzunk Atyánkhoz, aki elfogadja a mi áldozatunkat. Az Úr Jézus jelenléte ösztönöz minket arra, hogy szentmise után a világba induljunk tanúságot tenni Istenről. 
A szentmisében soha nem maradhatunk hallgatók és nézők, mert ez távolságtartást jelentene részünkről. A szentmise részei cselekvésre ösztönöznek minket, hogy ne kívülállóként szemléljük a cselekményeket. Ennek jele, hogy miután meghallgattuk Isten szavát, megvalljuk hitünket és kéréseinket Isten felé tárjuk. Másik jele, hogy az áldozati adományokkal, a kenyérrel és a borral együtt önmagunkat is felajánljuk Istennek. És ennek jele az is, amikor elfogadjuk az Úr ajándékát, és szent testét magunkhoz vesszük a szentáldozáskor. 
Azzal a reménnyel járuljunk mindig szentáldozáshoz, hogy az örök életben majd színről színre láthatjuk Istent, aki az Oltáriszentségben önmagát adja nekünk.