Urunk, Istenünk, benned reménykedünk! (Jer 14,22c)

[Krisztus] által járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Istendicsõségében. (Róm 5,2)

Olvasmányok: Józs 24,1-2a.13-18.25-26 és 1Móz 1,1-13

Január 2.

Õáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsõségében. Róm 5,2

"Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.
Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetõségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdõbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.
Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van . Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél elõtt." - írja Márai Sándor (Ég és föld)
Isten Útját sem érti meg sokáig az ember. Elõször csak meg akarja találni a helyét a szövevényes ösvényû világban. Sokszor semmit sem ért, máskor - s ez talán még veszélyesebb, - úgy gondolja, mindent átlát, ismer, tud, sõt jobban tud. Még Istennél is jobban. Gyakran az indulatok és a meggondolatlan cselekedetek világába viszi õt ez a jobban tudás... Aztán egyszerre megértjük, keresve Õt, az akaratát, a mondanivalót, ami Tõle nekünk üzenet, hogy mégis van rend a világban. Sõt, Isten rendje valóságos, és mi is csak akkor vagyunk a helyünkön, ha ebben a rendben látjuk magunkat, az életünket és az örökkévalóság távlatát. Megláttatja azt is, ami nem illik a képbe. Emberi hibáinkat, elrontott lépéseinket - amelyek mindig eltávolítottak, Istentõl, embertõl valódi önmagunktól. Õ, a Teremtõ Isten lépett közel - utat teremtett, úttá lett, eljött, Jézusban.
A szabadság iránti vágy olyan mélyen gyökerezik bennünk. Mellette pedig paradox módon ott van annak az igénye, hogy tartozhassunk valahová. Isten megadja nekünk a megoldást erre a látszólagos ellentmondásra. Szabad az út, Hozzá. Dönthetünk úgy, hogy igent mondunk arra a végtelen szeretetre, ami akkor is kísérte életünket, amikor még nem is ismertük, nem is tudtunk róla. Sõt, életünk forrása volt,a kezdetektõl.
Szabad az út, nincs olyan külsõ vagy belsõ akadály, ami eltorlaszolhatja. Csak mi magunk gátolhatjuk meg azzal, ha nem hisszük, ha nem indulunk el rajta, ha nem vagyunk hajlandóak önmagunkon, saját elképzeléseinken, vágyainkon, akaratunkon átlépni.
Isten jelenléte, szeretete, hozzánk való hûsége nem délibáb. A legvégsõkig elment Atyaként az Isten, hogy ezt a felismerést, kegyelmi állapotot megélhesse minden ember. Átélve az Istenhez tartozás szabadságát, megláthatjuk, hogy életutunk mögött, ott az Õ akarata, és célba vezetõ terve. Ezért nem magunkkal dicsekszünk, vagy magunkat dicsérjük, hanem Õt. A Teremtõ, Megváltó, Megszentelõ Istent. Életünknek ez lesz a legmeghatározóbb koordináta rendszere. Akkor összeáll a kép, az utak szövevénye értelmet kap és öröm és hála tölti el a szíveket. A miénket is, és örömünket semmi, senki nem veheti el tõlünk.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.