Ragaszkodjatok viszont Istenetekhez, az Úrhoz, ahogyan a mai napig tettétek! (Józs 23,8)

Krisztus mondja: "Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat." (Jel 3,11)

Olvasmányok: Lk 23,32-34 és Jel 12,13-18

Október 24.
Amikor meglátta Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt mondva neki: "Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belõle, és ne menj bele többé!" Erre az felkiáltott, erõsen megrázta õt, és kiment belõle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: vége van. Jézus azonban kezét megragadva magához térítette, és az felkelt. Amikor azután Jézus bement egy házba, tanítványai megkérdezték tõle maguk között: "Mi miért nem tudtuk kiûzni?" Õ pedig ezt mondta nekik: "Ez a fajta semmivel sem ûzheti ki, csak imádsággal." (Mk 9,25-29)

Amikor Jézus visszaérkezett a hegyrõl, nem gyógyította meg azonnal a beteg fiút. Párbeszédbe kezdett az apjával. Késlekedett, mert véleménye szerint a hit fontosabb kérdése az embernek, mint a betegség vagy a halál. Biztosította az apát a hit erejérõl, érzékeltette, hogy "a hit Isten hatalmának jele az ember életében, Isten aktivitása bennünk és általunk. Azért olyan nagy és hatalmas dolog a hit, mert Isten hatalmába kapaszkodik, s abban részesedik." (Dóka Zoltán)
Ugyanakkor az is kiderült, hogy a "hitetlen nemzedékben" éppen Jézus az, aki ebben a szomorú helyzetben tehet valamit. "Egyedül õ az, aki hisz. Isteni hatalmának ez a forrása. Személye páratlanságának ez a titka: csak õ az, aki hisz... Jézus nélkül az ember képtelen valóban hinni Istenben!" (Dóka)
Ezek után cselekedett Jézus. Ráparancsolt a démonra, aki utolsó rohamával még megkínozta a fiút, majd elhagyta. S bár a sokaság egy darabig még nem érzékelte Jézus gyõzelmét, õ magához térítette a meggyógyítottat, és visszaadta az apjának.
Fontos a tanítványok kérdése. Jézustól akarják megtudni, õk miért nem tudták talpra állítani a beteget. A válasz az imádságra hívja fel az akkori és a mai tanítványok figyelmét. Az imádság a hit alapmagatartása. Annak bevallása, hogy elfordulunk önmagunktól, és egészen az Isten felé fordulunk. Sok kudarcunk és tehetetlenségünk után mindent tõle várunk.
Sokszor érezzük tehetetlennek magunkat az emberi bûn és az istenellenes hatalom nyomaival találkozva ebben a világban. Ugyancsak sokszor döbbenünk meg saját nyomorúságainkat ismerve. Jól tesszük, ha hívõ imádságban borulunk le Urunk színe elé bevallva szegénységünket és erõtlenségünket:Jövök semmit sem hozva,
Keresztedbe fogózva,
Meztelen, hogy felruházz,
Árván, bízva, hogy megszánsz [...].
(Énekem az Úr 2,3)

Uram!
Bevallom neked, amit úgyis tudsz rólam. Semmim sincs, sem adni, de már kérni sem tudok. Töltsd meg üres szívemet tartalommal. Szereteteddel. Önmagaddal. Ámen.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! c. könyvéből való.