Vigasztalás: A vigasztalás egyértelműen Isten szeretetének, együttérzésének a kifejezése. Általában nehézségekben, próbákban, bajokban nyilvánul meg, kifejezi Isten törődését. Tudomásunkra hozza, hogy látja az Úr a nyomorúságunkat, amelyben vigaszt is akar adni. Természetesen együtt jár a már említett bátorítással, buzdítással, de a vigasztalásban van egyfajta többlet: gyógyító erő a lelki sebek, a belső sérülések bekötözésére. Isten minden vigasztalás Istene. A vigasztalás személyesen szól valakihez, nyugalmat közvetít, visszahelyezi a megszólított személyt a shalomba, az Úr békéjébe. Isten szemében nagyon fontos a vigasztalás. Nemcsak prófétálással kell egymást vigasztalni, hanem egyszerű beszédekkel is. Kívánatos, hogy a hívőknek kialakuljon az érzéke arra, hogy egymást vigasztalni tudják a Szent Szellem vezetése szerint. Sőt nemcsak a hívőknek, hanem a külső világnak, az úgymond hitetleneknek is vigaszt kell nyújtani ezekben a napokban, hiszen tömegek kerültek válságos helyzetbe a munkanélküliség, a gazdasági válság miatt. Vigasztalni kell őket, hogy ne adják fel, hogy akarjanak élni, és legyen reménységük, hogy jóra fordul a sorsuk. A nyilvános prédikáció ezt a szerepet is betölti: közvetíti Isten szeretetét, törődését az emberek felé. Az irgalmas szamaritánus példázatán keresztül Jézus beszélt arról, hogy szükség van feltétel nélküli irgalmasságra a kívülállók felé, hogy megtapasztalják Isten szeretetét, hiszen Jézus akkor halt meg értünk, mikor még bűneinkben éltünk (Róma 5,8). Bizonyos dolgokat meg lehet előlegezni a világiak felé, hiszen Isten még a rosszért is tud jóval fizetni. Nézzünk most néhány bibliai példát a vigasztalás szolgálatára! Jézus például vigasztalta Mártát és Máriát testvérük, Lázár halála után (János 11, 23-26), pedig első perctől arra készült, hogy fel fogja támasztani. Nem egyből támasztotta fel Lázárt, hanem először profétikusan vigasztalta a két hölgyet nagyon erőteljes igékkel: "Feltámad a te testvéred!" Habár tudta, mi fog hamarosan történni, mégis szükségét látta vigasztalni őket, mert az ember lelkének erre szüksége van. Jézus vigasztalta a többi tanítványát is. Habár rendkívül nehéz napok előtt állt, mégis Ő vigasztalta követőit – János evangéliumának a 14-17. fejezetei mind erről szólnak. Csupa olyan dolgot mondott nekik, amit talán akkor még nem is értettek, de később nagy vigaszt nyújtott nekik a sötétség óráiban. "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben, higgyetek énbennem! Az én Atyámnak házában sok lakóhely van. (…) Helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. (…) Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek; nem úgy adom én nektek, mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen! (…) Ti is azért ugyan most szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket." (János 14,1–3; 27; 16,22) Az Úr realista: nem rejti véka alá, hogy az adott helyzetben milyen nehéz dolgok várnak a tanítványokra, ugyanakkor prófétálás által megadja azt a vigaszt, ami gyógyír lesz az övéi számára a nyomorúság, a kilátástalanság idején. Ez jellemezte Pál apostol szolgálatát is. Az Apostolok cselekedetei 14. fejezetében olvashatjuk azt a bámulatos esetet, mikor Lisztrában megkövezi a felbőszített tömeg. Valószínűleg meg is halt, de a tanítványok imája nyomán feltámadt, majd ahelyett, hogy szanatóriumba vonult volna, még ő vigasztalta követőit: "Erősítve a tanítványok lelkét, intvén (vagy buzdítván), hogy maradjanak meg a hitben, és hogy sok háborúságon által kell nekünk az Isten országába bemennünk." (22. vers) Ezt az előre jelzett sok küzdelmet végig láthatjuk az apostoli egyház életében, az egyház-történelemben, és tapasztalhatjuk saját életünkben is. Ugyanakkor azt is látjuk és tapasztaljuk, hogy a Szent Szellem hűséges: örömmel tölti be a tanítványokat, áldottá teszi az életüket. Az Úr az Egyház vigasztalója!