KIÉ A SZÍVED?

Péld 23,26

Adjad, fiam, a te szívedet nékem, és a te szemeid az én útaimat megőrizzék!
Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, szeretnénk ennek az éneknek a bátorítását komolyan venni, és csakugyan úgy állni meg most előtted, mint akik szív szerint megalázzuk magunkat. Megvalljuk őszintén, hogy mindig nehezünkre esik megalázkodni. Ott feszül a szívünk mélyén az a gőgös régi természet, ami velünk született; az a büszke, rátarti, hiú és érzékenykedő. Bocsásd meg ezt nekünk.

Szeretnénk előtted mindenképpen térdet és fejet hajtani. Szeretnénk téged olyan nagynak látni, amilyen vagy, és szeretnénk kiváltképpen színed előtt magunkat is úgy látni, ahogyan te láthatsz: a valóságnak megfelelően.

Jövünk hozzád. Hozzuk sokféle nyomorúságunkat, szükségünket, válasz nélküli kérdéseinket, kételyeinket. De hozzuk, Urunk, azt a kicsi hitet is, ami már van, és hálásan köszönjük, hogy te mindig a hitre nézel. Megmondtad, Úr Jézus, hogy minden lehetséges annak, aki hisz.

Könyörülj meg rajtunk, és beszélj velünk most egészen személyesen.

Jövünk hozzád a zajból, teremts bennünk igazi csendet. Jövünk abból a süket némaságból, ami olykor körülvesz és betölt, szólalj meg ebben kedvesen és számunkra érthetően. Jövünk úgy, mint akik sok hazugságot hallgatunk nap mint nap és olykor mondunk is. Kérjük tőled a te igaz beszédedet.

Köszönjük, hogy a te igéd ma is hatalom. Hadd álljunk oda most a te világosságodba, és beszélj velünk. Tedd a te igédet meggyőzővé. Hadd legyen ajándékká ez a csendes óra. Mindnyájan rászorulunk arra, hogy kegyelmesen munkálkodj bennünk. Kérünk, ne fogyjon el a türelmed. Áldunk azért, mert hosszú tűrő Isten vagy.

Vegyél kézbe minket, áraszd ki reánk Szentlelkedet, és a te Lelked győzzön meg minket arról, hogy micsoda az igazság, hogy te magad vagy az igazság, megváltó Urunk, Jézus Krisztus.

Ajándékozz meg minket, hogy ne hiába legyünk itt, sőt innen továbbmenve másokat is tudjunk gazdagítani.

Ámen.

Munkatársakkal beszélgettünk, és felvetődött a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy vannak, akik elindultak valamikor a hit útján, egy ideig úgy tűnt, haladnak is azon, aztán valami miatt bekövetkezett az, amiről a múlt vasárnapi igehirdetés szólt: elsodródtak. Ma is úgy emlékeznek vissza azokra a szép időkre, mint amiket visszakívánnak maguknak, a gyakorlatban azonban messze vannak Jézustól. Ki ebben, ki abban látta ennek az okát. Valaki csendben megszólalt: azért következhetett ez be, mert nem adták oda a szívüket Istennek. Ez kicsit érzelmesen, sőt érzelgősen hangzott, de azért ott maradt mindannyiunknak a fülében.

Aztán szó esett arról is, hogy vannak a gyülekezetekben olyanok, akik sok mindent tudnak, tisztelettel beszélnek Istenről, sőt bizonyos munkát, szolgálatot is vállalnak, de nyilvánvaló, hogy valami hiányzik a hitükből, a keresztyén életükből. Mi ez a valami?

Elhangzott ismét a csendes válasz: nem adták oda a szívüket Istennek.

Utólag is gondolkoztam ezen, s miközben gondolkoztam, igék jutottak eszembe. Ezek meggyőztek arról, hogy ez a helyes válasz. Ezért következhetnek be ilyen bajok, amiket említettem, mert aki nem adja oda a szívét Istennek, az kiszolgáltatott marad. Az elsodródhat, megrekedhet félúton, vagy igazán rá sem lépett arra az útra, amiről Jézus azt mondja: az életre vezet.

Így jutott eszembe ez az ige is, hogy maga Isten kéri a benne hívőket: "Adjad, fiam, a te szívedet nekem, és a te szemeid az én utaimat megőrizzék!" Vajon miért éppen a szívünket kéri Isten?

Azért, mert ahogyan erről már többször szó volt, az ókori gondolkozás szerint a szív nemcsak az érzések, az érzelmek kiindulópontja, hanem az ember egész lelki, szellemi életének a középpontja. Ott zajlik mindaz, ami meghatározza egy embernek az életét. Olyan belső műhely a szív, amiben kialakul kinekkinek a gondolkozásmódja, alakul, formálódik a jelleme. Ott születnek meg a gondolatok, onnan indulnak el az érzések, és ott jön létre minden döntés: az akaratnak a székhelye is a szív.

Nehezen adja oda a szívét a legtöbb ember másoknak. Az értelmünket könnyebben odaadjuk. Valamire felhívják a figyelmünket, elolvassuk, utána nézünk, megismerjük, elvileg egyetértünk vele, de ez még nem kötelez semmire. Ezen még kívül maradhat az illető. Ez nem feltétlenül érinti mélyen az embert.

Sőt, az is lehetséges, hogy valaki részt vesz valami közös jó akcióban, munkában, szolgálatban és közben teljesen meg tudja őrizni a függetlenségét mindattól, amiről ott szó van. Akkor hagyja abba, amikor akarja, addig működik együtt, amíg jónak látja. Vannak ilyen észhívők és akcióshívők, akik azonban a szívüket még nem biztos, hogy odaadták Istennek.

Aki a szívét odaadta, az mindent odaadott. Aki a szívét odaadta Istennek, az önmagát adta oda teljesen. Ezek után nem kérdés az, hogy a szabadidejéből mennyit fordítson Isten céljaira. Mert ha kell, az egészet odaszánja neki. Vagy, ha szükséges, még a szabadságából is elkér néhány napot, és azt is rászánja annak az ügyére, akinek odaadta a szívét. Ezt soha nem fogja felpanaszolni. Emiatt sem hősnek, sem mártírnak nem tekinti magát, hiszen annak, akinek a szívét odaadta valaki, bármit szívesen odaad, és öröm a számára, hogy ha örömöt szerezhet, bármilyen áldozat árán is. Nem tartja számon az érte hozott áldozatokat. Neki tulajdonképpen nem is áldozat sokszor az, amit fizet ezért. Amit ad annak, akinek a szívét már odaadta, azt végső soron nem akkor ajándékozza, amikor arra szükség van, hanem előre már mindent odaadott, csak egy ideig még ő használta. Mihelyt akármire szükség van, boldogan rendelkezésére bocsátja azt is.

Csak aki így odaadta a szívét Istennek, az mondhat ilyesmit, amit Pál apostol mondott az efézusi vénektől búcsúzva: "Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, azt a szolgálatot, amit kaptam az én Uramtól, Jézustól." (ApCsel 20,24)

Péter is mondott ehhez hasonlót. Azt mondta nagycsütörtök esete: "Uram, az életemet adom érted", de ő akkor a szívét még nem adta Jézusnak. Néhány óra múlva letagadta azt is, hogy valaha ismerte.

Pál úgy mondta el ezeket a szavakat, hogy a szíve már Jézusé volt. Ezért mindezt valóra is tudta váltani. És valóban az életét is odaadta.

Talán a szerelmesek kapcsolatán lehet leginkább szemlélni, mi következik abból, ha valaki a szívét odaadta a másiknak. Attól kezdve csakugyan semmi nem sok, amit még adhat. Semmi nem drága, amivel a másiknak örömöt szerezhet. Ilyen hideg téli estéken is órákig sétálgatnak, csakhogy együtt lehessenek és beszélgethessenek.

Azért olvastam fel Pál apostol Korinthusi leveléből azt a részletet, mert a macedóniai gyülekezetek életében egyszer szemléletessé vált mit jelent az, ha valakinek a szíve Jézusé? A jeruzsálemi szegények számára rendeztek gyűjtést a gyülekezetekben. A macedóniai keresztyének azonban olyan szegények voltak, hogy Pál nem akart tőlük kérni. De meghallották, hogy gyűjtés folyik, és addig könyörögtek, amíg elfogadták az ő adományaikat is. Ekkor csodálkozott el mindenki, hogy a köztudottan legszegényebbek milyen nagy adományt gyűjtöttek össze a jeruzsálemi szegények részére. Többen is kérdezgették: hogyan volt ez lehetséges? Erre ad választ az apostol ezekben a sorokban: "A nyomorúság sok próbája között is bőséges az ő örömük, és igen nagy szegénységük jószívűségük gazdagságává növekedett. Mert bizonyság vagyok rá, hogy erejük felett is adakoztak. (…) És nem amiképpen reméltük, hanem önmagukat adták először az Úrnak, és nekünk is az Isten akaratából." (2Kor 8,2-5)

Ez a titok nyitja. Önmagukat adták először - már a gyűjtést megelőzően - az Úrnak, és nekünk is - mondja Pál apostol. Vagyis ezek a keresztyének komolyan vették, hogy őket Jézus Krisztus megvette. Az Ő drága vérével kifizette a váltságdíjat, kiváltotta őket a bűnnek, a halálnak, a kárhozatnak a rabságából, és ők mindenestől Jézus tulajdonainak tekintették magukat. S ha ők maguk mindenestől Jézuséi lettek, akkor a zsebük is Jézusé lett. Ami abban volt, az is - az egész. És ha eljön az az idő, hogy szükség van valamire, ami a zsebükben van, akkor nem nagy kegyesen a magukéból adnak valamennyit, hanem rendelkezésére bocsátják az új tulajdonosnak azt, ami az övé. Így könnyű adni. - De nemcsak Jézusnak adták a szívüket, hanem azt mondja az apostol: mivel a szívüket Jézusnak adták, ezért azoknak is adták, akik Jézuséi. Ő a fő, a benne hívők a test tagjai, ez egy egység, tehát így könnyű szeretni a távol élő ismeretlen testvéreket is, és ha szükségük van arra, hogy segítsünk, a legtermészetesebb módon segítünk. Ezt nem tartjuk számon, és nem várunk viszonzást, mert nem a magunkéból adunk, hanem mindenünk az Úré. Aki a szívét neki adta, az mindenét neki adta.

Azt hiszem sokan tapasztaltuk már, milyen nagy különbség van aközt, amikor valaki úgy végzi a munkáját, úgy él a házasságában, családjában, úgy gyakorolja a hitét, hogy abban benne van a szíve mindenestül. Vagy ha mindezt úgy cselekszi, hogy korrekt, úriember módjára szigorúan betartja a határokat: csak a kötelességét teljesíti. Csak amit rajta számon kérhetnek, azt nyújtja. A szíve nincs benne. Szív nélkül vagy félszívvel cselekszik.

Itt tehát nem érzelmekről van szó, hanem a szó bibliai értelmében a szívünket Istennek odaadni azt jelenti, hogy fenntartás nélkül, visszavonhatatlanul mindenestől rendelkezésére bocsátjuk magunkat. Amikor ő ezt egyegy konkrét helyzetben komolyan veszi, akkor azt természetesnek tartjuk. Éppen azt bocsátjuk rendelkezésére, amire szükség van, amit kér.

Nagy változást jelent ez minden ember életében. Isten ezt a változást akarja kimunkálni bennünk a saját érdekünkben. Ismerek valakit, aki évekig úgy járt egy gyülekezetbe, hogy állandóan panaszkodott rá. Egyszer megkértem, amikor találkoztunk, ne kezdd megint elölről, miért rossz az a gyülekezet, és milyen hibái vannak. Úgy volt, hogy már ott is hagyja, és elmegy máshova, keres egy tökéletes gyülekezetet, amikor megkérték valami szolgálatra. Miközben a többiekkel együtt ott ezt a szolgálatot, munkát végezte, belátott a "kulisszák" mögé. Meglátta, miféle emberek vannak itt. Ezek a hívők időt, pénzt, fáradságot nem sajnálva, másoknak a szükségeit próbálják enyhíteni. Hogy milyen örömmel hoznak olyan áldozatot, amire ő teljesen képtelennek tartotta magát abban a helyzetben. Egyszerre megtiszteltetésnek tartotta, hogy közöttük lehet. Aztán kérés nélkül is segített, s szinte észre sem vette, ott maradt a szíve ebben a másokért végzett szolgálatban. Attól kezdve is látja annak a gyülekezetnek a hibáit, és néha szóvá is teszi, de nem úgy, mint korábban. Nem a kívülálló lázadó ítélkező szemével és indulataival, hanem a belül levőjével, aki azért veszi számba a hibákat, mert szeretné azokat kijavítani, és szövetségeseket keres a javításhoz. Egészen más volt ő, amikor a szíve már ott volt, mint amíg nem.

Sokféle akadálya van annak, hogy a szívünket odaadjuk Istennek. Éppen az előbb említett beszélgetés során kérdezte meg valaki óvatosan: és ha valakinek már nincs szíve? Hogy érted ezt? Úgy, hogy nem használja egy idő óta. Csak az eszét használja, az értelem hűvös számításaival pontosan kiszámítja mit tegyen és mit ne, minek mi lehet a következménye, és megszokta, hogy így él. Mintha nem lenne szíve.

Olyan is van, akinek már értelme sincs a szó ilyen jelentését tekintve, csak zsebe. Csak a szerint mérlegeli a dolgokat, hogy megéri vagy nem. Amíg megéri, ott van, s úgy tűnik, a szíve is ott van. Mihelyt azonban nem éri meg, abban a pillanatban elmegy, otthagy ügyet, értékeket, félbe a munkát. Otthagy hazát, házastársat, gyerekeket, hitet, bármit - nem éri meg. Ezt mindenki megértheti, hogy ő tovább ott nem marad.

Valóban kialakulóban van egy ilyen emberhez nem méltó, szánalmas gondolkozásmód. Egyre többször lehet ezzel találkozni. Ilyen embereknek szavalni arról, hogy kedvesem, a szíved hol van, meg kié? Nevetséges dolog. Ők az értelmükkel, a zsebükkel és valami más hasonlóval mérik a dolgokat.

Akadály lehet azután az is, ha valaki menet közben elveszíti a szívét. Ismertem egy férfit, aki fiatal korában megszeretett egy leányt. Kölcsönös volt a szerelem, megtörtént az eljegyzés, tervezték az esküvőjüket, és egy baleset miatt meghalt a menyasszonya. Ezt soha nem tudta kiheverni. Évek múlva megnősült, gyermekeik születtek. Szép eredményeket értek el mindnyájan a munkájukban. Békesség volt otthon, talán soha hangos szó nem hangzott, de valahányszor ott voltam náluk, fáztam. Nem volt szív az együttesben. Így nem lehet sokáig élni, legalábbis kevés ember bírja ki egészségesen. A férfi a végén búskomor lett, az asszony pedig alkoholista.

Nem szabad elveszíteni a szívünket! Nem szabad otthagyni a szívet egy halottnál, ha még oly drága volt is, amíg élt. A szívből csak egy van és nem pótolható semmivel. Ugyanebben a könyvben olvassuk, Isten mondja: "Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a te szívedet…" (Péld 4,23) Ez az Isten mondja: adjad nekem a szívedet, mert ott lesz a legjobb helyen.

Mitől függ, hogy valaki hova adja a szívét? Épp most olvastuk a napokban bibliaolvasó kalauzunk szerint a Hegyi beszédben, hogy az emberi szív legjobb ismerője, Jézus mit mond erről. Azt mondja: "Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is." (Mt 6,21) Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. Ami valakinek a legfőbb kincs, a legnagyobb érték, ahhoz fog tapadni a szíve. Ott lehet megtalálni a szívét. Ezért döntő az, hogy ki, mi nekünk a legfőbb érték, a legnagyobb kincs. Valóban a legnagyobbat tesszük-e a legfontosabb helyre?

Jézus ezt a mondatot annak a gondolatmenetnek a végén mondja, ami arról szól, hogy mennyire igézetébe kerültek az akkori vallásosok a mammonnak, a pénz tiszteletének. Azt gondolták, hogy a pénz mindenható, a meggazdagodás, mégpedig a gyors meggazdagodás igézetébe kerültek sokan. Ez után mondja Jézus: vigyázzatok, mit tekintetek a legfontosabbnak, mert ahhoz fog tapadni a szívetek. Ahol a ti kincsetek, ott van a szívetek.

Mi a mi kincsünk? Sokaknak a szíve egy személyhez tapad és ez kívülről nézve roppant tiszteletre méltó, emiatt csak megdicsérni lehet valakit: egy szülőt, egy anyát, hogy a szíve a gyermekeiért dobog, és mindent értük akar megtenni. Vagy egymást nagyon szerető házastársaknál, vagy a szülő iránti szeretet, vagy egy eszme, vagy a munka, az alkotás, az eredmények: akár sport, akár művészet, akár hétköznapi munka - ez mind tiszteletre méltó lehet, de vajon ezek közül bármelyik nevezhető legfőbb, örökkévaló, megváltoztathatatlan értéknek? A pénz egyik napról a másikra értéktelenné válhat. Az összegyűjtött vagyonnal megeshet - mondja Jézus éppen az említett gondolatmenet során -, hogy a tolvajok kiássák, a moly megrágja, a rozsda kikezdi és megemészti. Az illető személy, akihez a szívét kötötte valaki, egyszer csak szembe fordul vele, vagy messzire kerülnek egymástól, vagy meghal - és akkor mi lesz? Akkor összeomlik az ember. Megszűnik a kincs, amihez a szíve kötődött.

Ezért mondja itt Isten: adjad, fiam, a te szívedet nekem. Az élő Isten és a vele való hitbeli közösségünk az egyetlen olyan kincs, ami soha nem veszíti el az értékét, ami mindent kibír, és mindent túlél. Ő az egyetlen állandó, változhatatlan és örökkévaló, aki és a vele való közösségünk kincs itt, és kincs marad a halál után is egy örökkévalóságon át.

Isten nem önző szempontból kéri ezt tőlünk, hogy adjad, fiam, a te szívedet nekem. A mi érdekünkben kínálja fel ezt a lehetőséget. Miért a mi érdekünket szolgálja ez? Egyrészt azért, mert csak ez állandó és maradandó biztos alap egy ember lába alatt, és biztos fogózó, amibe belekapaszkodhat. Olyan érték, ami soha nem változik. De azért is, mert ahol a legfőbb kincs kerül a legfőbb helyre, ott minden egyéb is elrendeződik úgy, hogy az őt megillető helyre kerül.

Gyakran látom, hogy azokban a családokban, ahol a szülők valóban egészséges bibliai hittel hisznek Istenben, és a szívüket odaadták neki, okosan tudják szeretni a gyerekeket. Ott nem lesz a gyerekből bálvány. Ott nem majomszeretettel ajnározzák körül és teszik tönkre. Ott azt kapja meg, amire szüksége van és szüksége lesz, és meg fog tudni állni a maga lábán. Ott van fenyítés is. Mert az is hozzátartozik a szeretethez. Nem szeszélyesen és nem indulatból, hanem a helyén. Ott is vannak hibák, nem akarom ezt idealizálni, de a helyükön vannak az emberek. Helyesen tudják szeretni egymást, mert mindenek felett szeretik az élő Istent. Helyesen tudnak szolgálni egymásnak, mert mindenekelőtt szolgálnak a mindenható Istennek. Ezért kéri Isten, hogy adjad, fiam, a te szívedet nekem. Nála van a legjobb helyen.

Ha valaki tudatosan neki adja - egyébként a teremtés jogán meg a megváltás jogán is az övé, és követelhetné a magáét, de Ő nem követeli -, akkor rendeződni kezd az ember élete. A helyükre kerülnek a személyek, az ügyek, a feladatok, a kiadások, az időbeosztás megváltozik. Ott is lesznek folyamatosan gondok. Ezek az emberek is követnek el hibákat, de a legfőbb érték a legfőbb helyen van. A szívük Istené. S ez kihat az egész életükre, meghatározó módon.

Erre vonatkozik alapigénknek a második fele: "… és a te szemeid az én útaimat megőrizzék." Tudniillik ez a rendeződés jelenti azt, hogy Isten igéjéhez igazítja az életét az ilyen ember. Sokszor magától is ahhoz igazodik, mert ez a szíve vágya, mert az igét mint iránytűt minden nap a kezében tartja, s ha lelépne is az útról, az jelez, és vissza lehet találnia. Ez biztonságot, békességet ad az embernek. Alkalmassá teszi arra, hogy másokat is jó irányba próbáljon vezetni vagy tanácsolni, ha hallgatnak a tanácsra és igénylik azt.

Egyszóval: mint Isten képviselője is jelen van a világban az ilyen ember. Mutatja az életre vezető utat. Isten akarata szerint rendeződik az élete. És ha sok mindent elveszít is azok közül az értékek közül, amik neki fontosak voltak, vagy azok közül, akik a legfontosabbak voltak ebben az életben, el tudja mondani énekünk szavaival: "E földön, ha elvesztem szerelmem tárgyait, maradjon meg mellettem szerelmed és a hit. Csak azt el ne veszítsem, mi benne, ó Úr Isten, remélni megtanít." Nincs az a nyomorúságos helyzet, amiben ezt a reményt, ezt a hozzávaló ragaszkodást meg ne őrizné Isten, a magunk érdekében. Amikor mi már kapaszkodni sem tudunk belé, Ő megtart minket.

Akié a szívünk, az uralja. Oly sokszor lehet látni, aki talán nem is tudja, de a gonoszé a szíve, azt a gonosz a markában tartja. A szívét olykor haragra ingerli, benne keserűséget halmoz fel. Folyamatosan szennyezi, kínozza, terheli. Aki pedig odaadta a szívét Istennek, az tapasztalja, hogy Isten karbantartja a szívét, folyamatosan erősíti, tisztogatja, Szentlelkével újra és újra betölti, és megőrzi sokféle veszedelem között is.

Szeretném javasolni ma délutánra is, hogy keressünk egy kis csendet, álljunk oda Isten elé, és önvizsgálattal tegyünk fel kérdéseket magunknak, és válaszoljunk azokra őszintén. Kié a mi szívünk? Egyáltalán mi van a szívünkkel? Van-e, vagy betemette sok minden, és működésképtelenné vált? Arra használjuk-e, amire kaptuk? Nem veszett-e el a nagy hajszában valahol? Vegyük elő a szívünket és adjuk Annak, Akinél a legjobb helyen van. Akié is az voltaképpen.

A 472. ének segíteni fog ebben az elmélkedésben. Megláthatjuk, hogyan jut el egy kérdésekkel viaskodó, becsületesen gondolkozó, a valóság talaján álló ember oda, hogy a végén meggyőződéssel kimondja: átadjuk szívünket neked, Uram.

Bárcsak mindannyiunk őszinte imádsága lenne:

Imádkozzunk!

Istenünk, bocsásd meg, hogy olyan sok szívtelen szó hagyja el az ajkunkat, és olyan sok mindent tettünk már lélek nélkül. Bocsásd meg, ha elmaradt valahol a szívünk útközben, mi is csak hűvös számítások alapján döntünk, vagy a primitív haszon a fő szempont, ami cselekvésre késztet, vagy bármitől visszatart bennünket.

Köszönjük, hogy ma újra szóltál és előkereshetjük a szívünket, és úgy, ahogy van, odaadhatjuk neked. Köszönjük, hogy jöhetünk, amint vagyunk, sok bűn alatt, és a te közeledben megtisztul a lélek, sőt te azt ígérted, hogy új szívet adsz nekünk. Új tartalmat a szívünknek, felülről való tiszta gondolatokat, helyes tájékozódást az élet útvesztőjében, és megtöltesz minket önmagaddal, Szentlelkeddel.

Segíts el ide mindnyájunkat. Őrizz meg attól, hogy úgy vallásoskodjunk, hogy a szívünk nem a tiéd. Tégy készekké minket, hogy önként, meggyőződéssel, átgondolva mondjuk ki: itt van szívem. Használj minket a te dicsőségedre és sokaknak javára.

Kérünk, tégy áldássá mindnyájunkat, hogy többet tudjunk adni a környezetünknek, mint amink van. Hogy tudjunk újra és újra tőled kérni, és könnyű legyen minél többet továbbadni. Hadd legyen valóság mindnyájunk életében, hogy magunkat adtuk előbb már az Úrnak. Amen