„Jaj nektek, vak vezetők, akik ezt mondjátok: ha valaki a templomra esküszik, az semmi, de ha valaki a templom aranyára esküszik, azt köti az eskü.  Bolondok és vakok, mi a nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat?  Ezt is mondjátok: ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de ha valaki a rajta levő ajándékra esküszik, azt köti az eskü.  Bolondok és vakok, mi a nagyobb: az ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot?  Aki tehát az oltárra esküszik, az arra is esküszik, ami rajta van.  Aki pedig a templomra esküszik, az arra is esküszik, aki benne lakik.  Aki pedig az égre esküszik, az az Isten királyi székére esküszik, és arra is, aki azon ül.”  „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni.  Vak vezetők: kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.”  „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel.  Vak farizeus, tisztítsd meg először a pohár és a tál belsejét, hogy azután a külseje is tiszta legyen!”  „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Így kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.”

Magyarázat

Rég elfeledtük mi igehirdetők, hogy amire Jézus „jajt” mondott, arra mi is jajt kell hogy mondjunk. A botránkoztató vagy haszonleső kegyességre, az ige körüli fontoskodásra, a látszatra való törekvésre, amikor ez csupán a rossz lelkület takarója. Legyünk őszinték, kerüljük mi ezeket a „jajgatós” témákat, mert nem „építenek”, és nem „bátorítanak”.
Aztán így változik meg lassan minden. Kicsinyességgé a pontosság, látványossággá az a kevés való, hivalkodó hízelgéssé a szeretet, meghunyászkodó gyávasággá az alázat, győzni akarássá a bátorság, körülményeskedéssé Isten jól megértett parancsainak teljesítése. Rá­adásul abban a „szent” meggyőződésben, hogy minden eredmény a mienk, és minden hiba a másiké. Vakok leszünk a magunk hibáira, és elvakultak mások felé. Kettős mércével mérünk, ugyanúgy, mint a világ.
Pedig nincs féligazság számunkra se. Isten parancsait nem lehet megfelezni (Jak 2,10–12). Mert ha valójában mi is úgy élünk, mintha Krisztust meg sem ismertük volna, akkor úgy terjed tovább bennünk is a nyugati zagyva, langyos kegyesség, mint bárhol másutt a világon. És ez oly régóta bevált már, hogy észre se vesszük.
Várjuk-e még Istentől, hogy az ő igaz, kijózanító szavával helyreigazítson? Van-e még joga arra, hogy feddjen, intsen és neveljen? Nem zártuk-e ki hitünkből végleg az Isten figyelmeztető szavait? Mert akkor itt könnyebb, csak a számadásunk lesz nehezebb. Pedig az intő szó azt jelzi, hogy még mindig foglalkozik velünk.

(Hegyi Andrá