Döbbenetes...


Úgy tűnik, hónapok küzdelme után végre sikerül lezárni a Deepwater Horizon fúrótorony felrobbanása óta a Mexikói-öböl vizét nyersolajjal szennyező kitörést. A BP-t a csőd szélére sodró balesettel hetek óta tele a média, nincs olyan nap, hogy a híradók ne számolnának be az újabb fejleményekről. A világon azonban az olajfolt mellett éppen most is zajlanak legalább ekkora, vagy akár még nagyobb környezeti károkkal járó katasztrófák, amelyek kellően távol vannak Amerikától és Nyugat-Európától ahhoz, hogy ne üssék meg a média ingerküszöbét. A Foreign Policy ezekből gyűjtötte össze az öt legsúlyosabbat.

Nigéria gazdasága a hetvenes évek óta gyakorlatilag a nyersolajra épül. Az ország exportjának 98, az állami bevételek 83 százalékát az olaj adja. Az olcsó munkaerő és az óriási tartalékok miatt az összes nagy nyugati olajcég jelen van az országban, csak az ExxonMobile és a Chevron 7 milliárd dollárt fektetett be a nigériai olajiparba. A helyi olajvezetékek és fúrótornyok állapota és biztonsága azonban borzasztó. A vezetékek nagy része már negyvenéves és erősen korrodálódott. Az olajcégek rendszeresen arra hivatkoznak, hogy tolvajok fúrják meg a vezetékeiket és ebből lesz aztán szivárgás, tűzvész, és olykor több száz áldozattal járó robbanás [1]; a helyi szervezetek és a WWF szerint viszont a nagy cégek egyszerűen spórolnak a biztonságon és a környezetvédelmen.

A Niger folyó torkolatvidékén, a legjobb olajlelőhelyeken jelenleg is kétezer helyen szivárog a nyersolaj és szennyezi a környezetet, van, ahol több évtizede. A szivárgó vezetékek és kutak közel fele a Shell tulajdonában van. Egyes számítások szerint [2] a hatvanas évek óta több mint kétmilliárd liter nyersolaj került a nigériai folyókba és a termőföldbe, ami nagyjából annyi, mintha minden egyes évben megtörtént volna az Exxon Valdez katasztrófája [3]. És a helyzet egyre csak romlik, ahogy az olajcégek a Niger deltájától egyre inkább a szárazföld belseje felé, nehéz és gyengén felderített terepre terjesztik ki a fúrásokat.

Kína messze a világ legnagyobb széntermelője [4], a bányáiból több szenet hoznak fel, mint a ranglistán utána következő öt országban (USA, India, Ausztrália, Dél-Afrika, Oroszország) összesen. Itt a legnagyobb a szénfogyasztás és a szén-dioxid-kibocsátás is. Naponta átlagosan 13 kínai bányász hal meg balesetekben, ezek közül a legsúlyosabbak a bányatüzek. Az elavult technológiák, gyújtogatás vagy balesetek miatt kitört tüzekben elégett szén mennyiségét évi 20 [5] és 200 millió [6] tonna közé teszik. Egyes számítások szerint ezek a tüzek felelősek a világ szén-dioxid-kibocsátásának 2-3 százalékáért.

Egy szénbányatüzet nagyon nehéz eloltani, és ha a tűz kap oxigénutánpótlást, akár évekig is ég, vagy éppen csak parázslik a szén a föld mélyén. Egy 2008-as felmérés [7] 62, éppen égő bányáról számolt be az ország fő szénlelőhelyén, a mongol határ mellett húzódó, több mint négyezer kilométeres sávban.

Haiti rendszeresen természeti katasztrófák miatt kerül be a hírekbe: csak az elmúlt pár hónapban volt földrengés [8], sárlavina [9], hurrikán [10], és árvíz [11]. Az ország a karib-tengeri Hispaniola sziget [12] nyugati felén terül el, a sziget másik fele a Dominikai Köztársasághoz tartozik, ahol ugyanolyan a klíma, a földrajzi viszonyok, ezek a katasztrófák mégsem szednek százezernyi áldozatot, mint Haitin. Ennek oka a világtörténelem egyik legsúlyosabb erdőirtása, ami gyakorlatilag akkor kezdődött, amikor 1492-ben Kolumbusz felfedezte a szigetet, és mára a sziget haiti oldalán szinte az utolsó fáig kiirtott minden erdőt.

A NASA műholdfelvételein [13] élesen látszik az országhatár: a dominikai rész zöld, a haiti kopár szürkésbarna. Az egykori erdős területek két százalékán maradt növényzet, ahonnan máig évi harmincmillió fát vágnak ki, az újraültetés pedig minimális (bár a januári földrengés után talán elindul valami [14] az ENSZ támogatásával).
Az erdőirtás fő célja a faszén termelése, ezt Dominikában már egy ideje betiltották, Haiti viszont az energiaszükségletének nyolcvan százalékát ebből a forrásból elégíti ki. A növényzet nélkül a talajra lecsap az erózió, és a térségben egyébként szokványos hurrikánok és kisebb földmozgások halálos földcsuszamlásokat és sárlavinákat indítanak el.

Az Aral-tó Kazahsztán és Üzbegisztán határán helyezkedik el. Az 1960-as évekig a világ negyedik legnagyobb tava volt 68 ezer négyzetkilométeres vízfelszínével, majd ötven év alatt szinte teljesen eltűnt [15], mára két, egyenként 3000-3500 négyzetkilométeres tó maradt csak a helyén. A halászfalvakból a sivatag közepén álló kísértetvárosok lettek, a maradék víz drasztikusan megemelkedett sótartalma miatt a tóban élő állatfajok kipusztultak.

Mindennek oka az egykori szovjet vezetés döntése volt, ami az üzbegisztáni textilipar felvirágoztatására 45 gátat épített az Aralt tápláló folyókra, és az ipar igényeinek kiszolgálására 32 ezer kilométernyi csatornahálózaton át szivattyúzta ki a vizet a vízgyűjtő területéről a gyapotföldek öntözésére. Három évtizedig szinte semmilyen látványos hatása nem volt a természet kizsigerelésének, aztán 1989 és 2007 között összeomlott az ökoszisztéma, és elpárolgott a tó.
A környéken élők legnagyobb problémája [16] jelenleg az ivóvíz hiánya, ugyanis a maradék édesvízkészlet és a termőföld súlyosan szennyezett a gyapotföldeken évtizedekig használt rovarirtószerekkel. Az egykori tófenékről a szél évente 75 millió tonna, sóval és mérgező vegyületekkel kevert port fúj szét egész Közép-Ázsiában.

Valahol a Csendes-óceán északi részén úszik a víz felszínén a becslések szerint százmillió tonna, javarészt műanyag hulladékból álló szemétfolt [17]. A szeméttenger nem egybefüggő sziget, hanem nagyjából harmincméteres mélységig a vízben kisebb-nagyobb sűrűséggel lebegő műanyag flakonok, nejlonzacskók és az ezek lassú bomlásából keletkező, pár grammos hulladékdarabkák összessége.
A hulladék átlagos sűrűségét négyzetkilométerenként 334 ezer, összesen 5 és fél kilónyi műanyagdarabkára teszik, így a szemétfolt csak a legsűrűbb részein látható szabad szemmel, ahol a bomlási folyamat elején járó friss hulladék található. Optimista becslések szerint a folt mérete 700 ezer négyzetkilométer (ez hét Magyarországnak felel meg), a pesszimisták szerint 15 millió is lehet (ez Ausztrália duplája). A folt létezését már a nyolcvanas években megjósolták, de csak 1997-ben fedezték fel, és azóta is elég hézagosak az ismereteink róla.

Azt mindenesetre tudjuk, hogyan alakult ki: az észak-csendes-óceáni áramlat, ami az Egyenlítő mentén halad a mexikói partoktól Indonéziáig, aztán északra fordul, elmegy egészen Japánig, majd visszakanyarodik Észak-Amerika felé, és az egész nyugati partvonal mellett végighalad. Az áramlat felszedi Kelet-Ázsia és az amerikai nyugati part, plusz a csendes-óceáni szigetvilág és az óceánon járó hajók összes, vízbe szórt szemetét. Becslések szerint évente százezer tengeri állat és egymillió madár pusztul bele abba, hogy a szemétfoltból eszik.